Vienna

2015. január 21. szerda
írta

Google: Bécs – Wikipédia.

„Bécs (németül: Wien, bajor nyelvjárás szerint: Wean) Ausztria fővárosa és egyben legnagyobb városa, valamint az ország kilenc szövetségi tartománya közül az egyik.” - kapnád a halom sok információt töményen, akárcsak egy történelemkönyvben.

De én egy teljesen másik oldalát szeretném neked bemutatni.

Zu meiner Erinnerung: Bécs – Herman módra.

Hétfő reggel felkelve rendhagyó módon az utam a vonatállomásra vezetett. A bőröndömet háromszor átellenőrizve öltöztem fel. Mivel hétfő van, szoknyanap, így felvettem kényelmes fekete ruhám, vastag harisnyával, hosszú csizmával, meleg kabáttal és a legjobb sapimmal. Felkészülve minden eshetőségre. A Tiszain a lányokkal találkozva elkezdtem izgulni és a mosolygás levakarhatatlanul az arcomra került.

Bécsbe készültem egy hétre vakációzni, naná, hogy alig fértem a bőrömbe.

A hatalmas bőröndjeinkkel feltornáztuk magunkat a vonatra, majd elfoglaltuk helyeinket. A Nap még csak haloványan ásítozott, mi már nyugat felé tartottunk és a harmadik fényképezőgépen már a tizedik képet csináltuk. Valahogy minden pillanatot szerettünk volna megörökíteni.

Mikor egy átszállással és olyan hat óra vonatúttal végre odaértünk, igazán boldogok voltunk. Kicsit sok metrózás és buszozás után a szálláshelyünket is elértük.

Bementünk, tanárnőék intézkedtek, mi addig sorra kaptuk elő a telefonokat és a wifi jelszót pár pillanat alatt megtudva nyomtuk fel a Facebook-ra a „Végre megérkeztünk!!” „Itt vagyuuuuunk!!” és a „Bécs!!!!” szelfiket.

Szobákat szétosztva felvonultunk a harmadik emeletre, bedobtunk a holmijainkat, majd indultunk is várost nézni.

Szétnéztünk a belvárosban, képet csináltunk minden második sarkon, bementünk minden harmadik üzletbe és próbáltunk németül beszélni. Rögtön beleszerettem Bécsbe, bár kissé még honvágyam volt. A vacsi svédasztalos volt, szóval degeszre ettünk magunkat. A holnap reggeli időpontot egyeztetve lementünk még egy kicsit a társalgóba, majd hulla fáradtan az ágyba dőltünk.

Kedd reggel, megreggelizve, két csoportra osztva nekivágtunk a megtervezett listánknak.

Legelső helyszínünk az Albertina volt. Azt gondolnád, hogy na ez egy tök unalmas múzeumi látogatás lesz. Pedig hatalmas élmény volt. Az impresszionista és expresszionista festmények érdekfeszítőek, a Miró kiállítás pedig egyedülálló és kacifántos volt. Andy Warhol alkotásokat is láttunk, ami kihagyhatatlan volt. Délután a Kalskirche-t és a Belvedere-t látogathattuk meg. Ezek a barokk – ezt jól jegyezd meg! – stílusú csodák is mesések és monumentális építmények voltak.

Délután kaptunk egy kis szabad programot, így azt gondoltunk a csajokkal, hogy benézünk az adventi vásárok egyikére. Nagyon nagy tömeg volt, de igazán klassz dolgokat láttunk a kirakatokban. Majd időben elindultunk, hogy még a vacsorára visszaérjünk. Ami nem pont így alakult. Mert mi igenis jó villamosra szálltunk fel, csak hogy az „technikai okok” miatt letért az útvonalról … az nem a mi hibánk volt. Szóval kicsit máshova lyukadtunk ki.

Egy percig se aggódva, gondoltuk akkor még körbe nézünk egy kicsit. Benéztünk a Prater-be, a bécsi vidámparkba. Volt ott egy kivilágított óriáskerék, amire naná, hogy felültünk. Lassan cammogott felfelé az óriáskerék, majd a tetejére érve beláttuk egész Bécs területét. Az éjszakai fényekben tündöklő városnak köszönhetően tátva maradt a szánk. Persze közben rengeteg fotót készítettünk. Marius kijelentése, hogy mi fotosüchtig-ek vagyunk, elég helytálló volt. Majd vettünk magunknak „vacsit” és visszaindultunk. Tanárnőék aggódva kérdezték, na merre jártatok, mi pedig boldogan meséltük elképesztő élményeinket.

Harmadik nap egy izgalmasnak tűnő programra indultunk, „Spanyol lovasiskola” címmel. Mindenkit felcsigázott, hogy uuh milyen király lesz, lovak majd ügyes mutatványokat csinálnak, botokat ugranak át és szemet kápráztató élmény lesz. Majdnem … A lovasok csak körbe-körbementek és ügettek lassú tempóban. Az egészben az volt a legizgalmasabb, mikor a japánok titokban fényképezni próbáltak, de rájuk szóltak.

Délután az ENSZ székházába készültünk. Hatalmas épületek együttese alkotta a bécsi székhelyüket. Az ajtó előtt megállított egy fegyveres biztonsági őr és névsort írtunk, ellenőrző kapun átvizsgáltak minket és holmijainkat. Komoly rendszer volt, de mikor bejutottunk, megkönnyebbülve bámészkodtunk. Egy kedves idegenvezetőféle úriembert kaptunk, aki a lányok örömére még helyes is volt. Nem csak a nyelve pörgött gyorsan, de a lába is. Jobbra-balra pillantgattunk és rohantunk utána. A folyosón egy magyar ENSZ-tag még ránk is köszönt, „… ezek magyarok! Sziasztok!” – intett mosolyogva. Szóval ilyen volt az ENSZ: gyors, nemzetközi és barátságos. Esti programunk úgy nézett ki, hogy egy kis nézelődés, majd irány haza. Gyorsan vacsiztunk, majd készülődés a színházra. Haj, smink és ruha. Minden tökéletes volt. A lányok elképesztően néztek ki, de a fiúk is kitettek magukért. A csinos hermanosok a Volksoper-be indultak.

Előadás: balett – Mozart Don Juan (két felvonásos). Nagyon szép előadás volt, érdekes és kicsit fura is. A lányokkal persze csináltunk egy fotót a piros szőnyegen, hisz ez kihagyhatatlan alkalom volt.

Másnap korai kelést követően a Schönbrunn kastélynál kötöttünk ki.

A napfelkeltében és a korai csendben még szebb volt a kastély, mint ahogy emlékeztem rá. Csoportosan végigmeneteltünk a szobákon és minden információt közölt velünk az idegenvezető. Sokszor feltette a kérdést „Habt ihr Fragen?”, de nekünk sose volt. A kastély után a kertet és a mellette fekvő állatkertet is megnéztük. Az állatkert mindig nagy élmény és most is hihetetlen volt. Farkasok, majmok, pingvinek, oroszlánok, madarak, fókák. Mindent megnéztünk és lefényképeztünk. A vidám kis barangolás után a Naturhistorisches Museum-ba mentünk. Elsőként az erősen akcentusos, piros mellényes, kecskeszakállas férfi bemutatta nekünk a főbb érdekességeket. Majd szabadjára engedett minket. Körbejártuk az egész barokk stílusú épületet. Felmentünk, lementünk, szaladtunk, sétáltunk, nevettünk, nézelődtünk, kukucskáltunk, elültünk, felálltunk, elfáradtunk, fényképeztünk, beszélgettünk és maj’ meghaltunk. Este a fáradságunknak köszönhetően a társalgóban maradtunk és nem mentünk sehová.

Az utolsó napunk egyszerű volt és rövid. Megnéztünk a Habsburgok temetkezési helyét, legalábbis ahová a testüket temették, aztán még egy múzeumba benéztünk. Délután a „százvízbácsi” házát megnéztük. Hundertwasserhaus. Szokatlan volt, de nagyon magával ragadó.

Másnap reggel összepakoltunk, kijelentkeztünk és búcsút vettünk egy heti, már-már kedvessé vált szállodánktól.

Fáradtsággal, de élményekkel és örökre szóló kalandokkal hazaindultunk.

Hát én így emlékszem Bécsre.

Egy hatalmas városra, melyben oly’ jól éreztük magunkat.

Egy egész hétre, mely túl gyors volt ahhoz, hogy elfáradjunk.

Egy klassz csapatra, mely a miskolci Herman Ottó Gimnáziumból indult.

 

 

A prezentációt az alábbi címre kattintva nézhetitek meg:

VIENNA

 

 Kánya Regina 12/4

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*